Közép-európai kelták
Az alpesi és dunai kelták. Ezek a következő népeket foglalták magukba: 1. helveták, 2. bójok, 3. ószok és gothinok, 4. karnok és japodok, 5. rhaetek és vindelicusok, 6. tauriskok vagy nóriak, 7. pannonok és scordiskok. A helveták őstörténete homályos. Caesar idejében földjeik a Rajna, mely a germánoktól, a Jura-hegység, mely a sequanoktól, a Lemannus tó és a Rhodanus közt terültek el, mely utóbbi a római tartománytól választotta el őket. Észak felől a Bodeni-tó, délkelet felől a Sz. Gotthárd-hegy volt a határ. Területük négy klánra volt felosztva. Hazájukat idővel a germánok foglalták el s szállásaikba, a rómaiakkal folyt véres tusák után, az alamannok fészkelték be magukat. A bójok voltak a kelta népek közt a legkalandosabb természetűek, de egyszersmind a legszerencsétlenebbek. Bennük is, mint általában törzsrokonaikban, kifejlődött a vándorlás ösztöne, s legfőbb örömük a harcban telt. Őshazájuk, úgy látszik, Gallia volt, bár itt lakásuknak nem maradt semmi nyoma. Annyi bizonyos, hogy mint hatalmas gall törzs törnek be egyidejűleg Itáliába több más kelta törzsekkel s maradványaik a bibractei ütközet után rokonaik, a haeduok körében telepednek le. Míg a kelta áradat egyik özöne Itáliát önti el, másik része Germániára zúdul. Egymás után szorítják ki a népeket szállásaikról s előnyomulásuknak csak a hercyniai erdő vet gátat, melyet birtokukba kerítenek s megszállnak. A bójokról nevezték el ezt a vidéket Boiohemumnak s a mostani Csehországnak ez a neve máig fennmaradt a németeknél (Böhmen). Itt éltek azután jó ideig, s mikor a kimberek áradata déli Európa felé hömpölygött, a vitéz nép ellenállt s nem engedte, hogy hazáját e néphullámzás elsöpörje. Nem is tudunk ennél többet csehországi viszontagságaikról. Tény gyanánt kell elfogadnunk, hogy mikor Drusus Marobodot és a markomannokat az alsó Rajnánál leverte, ezek a hercyniai erdő vidékeire vetették magukat, rátörtek a bójokra s kiűzték őket hazájukból. Egy részük Galliába tört s ott telepedett meg, a másokat, mely északi Itáliában táborozott, már régebben legyőzte P. Cornelius Scipio consul, Kr. e. 191-ben. A még megmaradt bójoknak csak a kivándorlás és meghódolás közt lehetett választaniuk. Szabadságérzetük az előbbit javallotta; töredékeik fölszedték sátoraikat, elhagyták hazájukat s fölkeresték Alpokon túli atyafiakat, a tauriskokat, kiktől keletre, a Pelso-tó (vagyis a Balaton) mellékein telepedtek le. Itt lassanként újból erőre kaptak s trák szomszédjaikkal, a gétákkal kezdtek ki. A gétákat, kik valamikor a Haemus hegység és a Duna közt laktak, a bastarnák kiűzték hazájukból s erre ezek rokonaikhoz, a Dunától északra lakó dánokhoz menekültek. Ezekkel egyesülve megnőtt hatalmuk s kiváló fejedelmük támadt Burvista személyében, ki a Haemus és Kárpátok közt lakó népeket kormányzata alá hajtotta. Erős háborúba keveredett a bójokkal is, kiket a tauriskok királya, Kritasiros is segített. De hiába volt minden. A Patissos (Tisza) mellett folyt le a véres ütközet, s noha a bójok elszántan harcoltak, Burvista lett a győztes. A bójok hatalma végkép megtört s ettől fogva megszűntek félelmetes nép lenni. Országukat a Balaton vidékén a dákok úgy elpusztították, hogy száz esztendeig csak úgy emlegették azt, mint a «bójok pusztaságát» (desertum Boiorum). Mindazáltal a bójok nem pusztultak el egészen. Egy csekély töredékük meghúzódott a dunántúli régi hazában; Ptolemaeus ugyanis Felső-Pannónia nyugati határán ismer még bójokat s velük együtt említi az azalokat, kik még római feliratokon is szerepelnek. De mikor a római sasok megjelennek Pannoniában, már a bójoknak semmi nyomuk sincs. Az Augustus emlékére állított táblán 43 alpesi nép, köztük számos jelentéktelen néptöredék van felsorolva, melyeket a rómaiak meghódítottak; de a bójok, kiket Róma hajdan jól ismert s rettegett, itt már nem fordulnak elő, bizonyságául annak, hogy ekkor már a többi nemzetek közt elenyésztek. A gothinokat Tacitus említi először s keltáknak mondja őket. A quadok és markomannok közt, a hercyniai erdőség legszélsőbb ágaiban tanyáztak, vagyis a mai Magyarország északnyugati határán terült el hazájuk. Erre mutat az is, hogy úgy a szarmaták, mint a quádok egyformán adóztatták őket. Lehet, hogy ezek a Caesartól említett tektosagok utódai voltak, mely föltevést támogatni látszik az a körülmény is, hogy szomszédaik adófizetőkké tették őket. Tacitus azt is tudja róluk, hogy vasbányászatot űznek, s e szerint Felső-Magyarország ércben gazdag hegyeinek ők voltak az első bányászai. Az ósz nép ezektől nyugatra tanyázott. Tacitus megkülönbözteti őket a germánoktól, midőn nyelvökre nézve a pannóniai népekhez hasonlítja őket. A karnok kezdetben hihetőleg egész az Adriai-tenger partjáig lenyúltak, minthogy hajdan Tergestét és Aquileját is megszállották, de a melyeket tőlük azután a venetek elfoglaltak. Később visszaszorultak arra a területre, melyet róluk Krajnának neveztek el s neveznek ma is. Nemcsak a nevük mutat kelta eredetre, hanem a római feliratok is galloknak mondják őket. Carnia alatt hajdan azt a területet értették, melyet délen Venetia és Istria, északon Noricum, keleten Pannónia s nyugaton Rhaetia határolt. Vándorlásukat homály fedi; de az, hogy ilyen messze elvetődtek, mutatja, hogy a keltaság egyik legrégibb ága lehettek. Közvetlen szomszédságukban laktak a japodok, kiket Kr. e. 35-ben Octavianus tett római alattvalókká. Mikor a történetírás észreveszi őket, már nagyon erősen vegyülve vannak az illírekkel. Nevük is egészen illír; illír módon festették testüket, de fegyverzetük még egészen kelta volt. A régi írók is határozottan keltáknak mondják őket. Japod tengerpartnak nevezték róluk az Adriai-tengernek azt a részét, a hol szállásaik elterültek, melyek a mai Horvátországba benyúltak. Fővárosuk Metulon volt (Möttliig, Károlyváros közelében). Idővel felszívódtak a nóriakba. A rhaetek és vindelicusok. A középső Alpok vidékén, nyugat felől a helveták s kelet felől a nóriak közt tanyáztak a rhaetek és vindelicusok, kik szintén a keltasághoz tartoztak s jelentékeny szerepet játszottak. Jóllehet Strabo illíreknek mondja őket, kelta eredetük mellett világosan bizonyítanak hely- és folyóneveik. Már maga a Vindelici név ugyanabból a kelta tőből ered, mint Vindobona, Vindomagus, Vindomara stb. Mindkét nép apróbb törzsekre volt oszolva. Leghíresebb városuk volt Augusta Vindelicorum (a mai Augsburg). Korán római uralom alá kerültek (Kr. u. 15-ben) s már Augustus síremléke hirdette, hogy a «vindelicusok négy nemzetét» (Vindelicorum gentes quatuor) ő hódította meg. A pagus Rhaetia és comitatus Rhaetia nevek ellenben még a IX. és X. században is használatosak voltak. A nóriak vagy tauriskok. Plinius a karnok- és japodoktól északra tudja őket, a rhaetek szomszédságában. Egyébiránt a keleti Alpok összes lakosait e névvel illették s a Norici nevezet a Taurisci névvel váltakozott. Eleinte a bójokkal szövetkezve harcoltak a rómaiak ellen, s mikor a bójokat Itáliából kiverték, ezek, mint láttuk, hozzájuk fordultak. Noricum határai voltak: nyugaton Rhaetia és Vindelicia, északon a Duna, mely választóvonalat alkotott Germánia felől, keleten Pannónia, mely irányban Celeja és Petovio városok voltak a végpontok; végül délen is Pannónia és Itália, melyektől a Száva, a karni Alpok és az Okra hegység választotta el. A pannonok, kiket Tacitus világosan megkülönböztet a keltáktól, az illír hegység és a Duna között laktak, vagyis a mai Magyarország dunántúli részén, a Dráva és Száva közt s a Szávától délre egészen Dalmáciáig. A Tacitus aligha egészen pontos értesülésével szemben hazai íróink, mint Salamon Ferenc, Hampel József stb. a pannonokat kelta népnek tartják s véleményüket elfogadjuk mi is. Annyi bizonyosnak látszik, hogy a római civilizáció hazánk dunántúli vidékein közvetlenül kelta elemekre tapadt, úgy hogy a kelta és római kor közt más műveltségi állapot nem mutatható ki. Így mindenek felett a város-rendszer, melyet a római szellem itt talált és később magas fokra fejlesztett, egészen kelta jelleget visel magán. A Dunán túl egykor virágzott nagy városok, mint Aquincum (Ó-Buda), Brigetio (Szőny), Savaria (Szombathely), Mursa (Eszék), Sirmium (Száva-Szent-Demeter, ma Mitrovic) és Siscia (Sziszek), nemcsak nevükre nézve kelta eredetűek, hanem a leletek egybehangzó világánál is a rómait megelőző kelta műveltségre utalnak. A régi irók szerint a pannonok is számos törzsre oszlottak; ezek közt legtovább megtartották népi sajátságukat az araviskok vagy eraviskok, kik nevüket valószínűleg a Rába folyó eredeti alakjától (Arabo) vették s e szerint kezdetben e folyó mellékeinek voltak a lakói. Későbbi szállásaik a mai Pest, Esztergom, Komárom, Fejér és Tolna vármegyékben lehettek. Személyneveik, melyek a II. és III. századi római feliratokon fordulnak elő, mint Annamatra, Battevilla, Cobromara, Maravisca, Vadilacus stb. határozottan keltáknak mutatják őket. Római mintára pénzeket is vertek; efféle pénzek a biai és zsolnai leletekben kerültek elő. Halottaikat elégették s a hamvakat urnákban temették el; de a hamvak melléklete rendszerint nagyon szegényes s gombostűkből vagy más vastöredékekből áll. A gazdagabbak magukkal temettették kocsijukat, sőt lovaikat is. A nevezetesebb araviskus sírok Kelenföldön, Battán, Érden, Pátkán, Alsó-Szent-Ivánon kerültek felszínre. Kocsirészeket tartalmazó sírlelet négy fordult elő: Somorrodon, Tétényen és Sárszentmiklóson. Mikor azután a rómaiaktól eltanulták a sírkőkészítést, síremlékeikre kocsikat vésettek. Ez emlékeken néha araviskus férfi- és nőalakok is láthatók, melyeknek (különösen a nőknek) öltözete a rómaiakétól teljesen elütő formájú. A pannon törzseket hosszú és véres harcok után Octavianus és Tiberius igázták le Kr. e. 35. és Kr. u. 12. évek közt s Pannóniát római provinciává tette, és császári helytartót állítottak élére. Századok folytán a pannóniai keltaság kivetkőzött faji jellegéből s egészen rómaivá vált. Az illír kelták vagy scordiskok, e hatalmas kelta nép, valamikor Illíriát és Pannónia déli részét tartották megszállva, sőt egyes részeik lenyúltak egész Trákiába. Nevük arra utal, hogy a Scordus-hegység (Sardagh) mellékén laktak; de kétségtelen, hogy ide bevándoroltak. Úgy látszik, ez esemény a Kr. e. IV. század közepén történt, a mikor is a triballokat kiűzték szállásaikról s ezek Trákiát özönlötték el és pusztították el. Már Nagy Sándor idejében a scordiskok azt az egész területet bírták, mely a Scordus-hegység, a Duna, a Száva és az Adriai-tenger északi csúcsa közé esett. Midőn Nagy Sándor Illíria népei ellen hadjáratot indított s a Dunán hajózott fel ellenük, táborába kelta követek érkeztek. A király szívesen fogadta s asztalához hívta meg őket. Szövetséget kötött velük s a búcsúzás alkalmával, abban a hitben, hogy az őt környező fény és pompa elkábította a követeket, azt a kérdést intézte hozzájuk, hogy kitől félnek legjobban. Nyugodt lélekkel azt felelték: «Mi csak az egek összeomlásától félünk, de az olyan ember barátságát, mint te vagy, mindenek fölé helyezzük!» A római fegyverek e népnek a Balkán-félsziget közepén lakó részét megtörték, de a Száva környékén lakott scordiskok még tartották magukat valameddig. Már Augustus le akarta őket igázni, de más vállalatai megakadályozták terve kivitelében. Tiberius azután meghódítván a pannóniai népeket, a scordiskok is római uralom alá kerültek. Szabadságuk elvesztése után egészen elkorcsosodtak, de még századokig fennmaradtak a Száva torkolatai körül. Szerbiában az egykori Scordus-hegységnek azt a vidékét, mely az Ibar és Drina közt elterül, ma is Stari Wlah (Ó-Gallia) néven nevezik, talán jeléül annak, hogy a scordiskok maradványai itt megérték a szerbek Kr. u. 638. évben történt beköltözését. Mint az előadottakból kitűnik, alig van Európának zuga, a hol a kelták meg nem fordultak volna. Birtokukba vették nyugaton Francia- és Spanyolországot; országokat alapítottak északon az angol szigeteken; övék volt sokáig Közép-Európában a Rajnától a középső Dunáig terjedő hatalmas terület s végre keleten a Balkán-félszigeten is megvetették lábukat. Sőt egy jókora részük átvándorolt Kis-Ázsiába s külön országot alapított itt Galatia néven, mely sokáig dacolt a sors viszontagságaival, mígnem a rómaiak csapásai alatt ez is összeomlott.
Forrás: Nagy Képes Világtörténet |