OSCAR WILDE
(1854-1900)

Azt a fiatalembert, aki a XIX. század hetvenes éveiben Dublinból Londonba érkezett, eredeti ír nevén Finghal O'Flahertynek hívták. Ezt az ókelta mítoszokra emlékeztető betűsort a legtöbb angol ki se tudta mondani. Pedig ez a jövevény hamar szeretett volna ismert, sőt híres ember lenni. Ehhez mindenekelőtt egy olyan név kellett, amely angolul kimondható, lehetőleg feltűnést keltő. Ki is találta magának az Oscar Wilde nevet. Oscarról minden iskolába járt angol tudta, hogy az ossziáni eposz ifjú, harcos hőse. Wilde pedig "vad"-at, esetleg "szilaj"-t jelent (mintha egy magyar írónak készülő ifjú "Szilaj Töhötöm"-nek nevezné és neveztetné magát). Kora ifjúságától szívósan törekvőnek bizonyult. Egy jól menő dublini fogorvos fia volt, az otthon nem sajnálta a pénzt a nagyon értelmesnek bizonyuló fiú taníttatására.

Szenvedélyes olvasó, kitűnő memóriájú és igen jó nyelvérzékű volt. Tanulhatta, amit csak tanulni akart a nagy múltú ír kolostori iskolákban és főiskolákon. Új londoni ismerősei közt az volt a legfeltűnőbb, hogy ír létére jó - sőt oxfordi - kiejtéssel beszélt angolul, de meglepően otthonos volt az ógörög és a latin nyelvben, valamivel később pedig már francia ismerőseit ragadta el, hogy nem angolosan, hanem igazi irodalmi franciasággal beszél. Bár a műveltebbeknek feltűnt, hogy a görög eredetű francia szavakat görögösen ejtette ki.

Hamarosan ismerősökre talált. Az elsők között George Bernard Shaw-ra, akit hazulról ismert. Ez a G. B. Shaw szintén dublini volt: egy részeges és elszegényedett, de mégis előkelő nevű ír arisztokrata fia, aki hamarosan elszökött apjától és Londonban igyekezett érvényesülni. Kisfiú korában Wilde apjával (Flaherty doktor bácsival) húzatta fájós fogát. Két évvel volt fiatalabb a leendő Oscar Wilde-nál. Tehát régi barátként köszöntötték egymást Londonban. Shaw ebben az időben - a húszas éveiben járt - elismert bokszbajnok volt, szocialista népgyűlések rendfenntartója, néha sikeres népszónoka, aki újságírással is próbálkozott. És kulturált csevegőkészségével szívesen látott vendég volt a fiatal írók, költők, festők otthonaiban. A legnevezetesebb ilyen találkozóhely Dante Gabriel Rossetti műterme volt. Az idősebb Rossetti egy Angliába menekült, otthon körözött olasz forradalmár volt. A fia egyszerre tudta anyanyelvének az olaszt és az angolt. Később, már nagy hírű költőként ő fordította angolra Dante "Isteni Színjáték"-át és olaszra Milton "Elveszett Paradicsom"-át. Holott közben sikeres, sőt divatos festőművész is volt. John Ruskin, a nagy tekintélyű művészettörténész és esztéta hirdette meg a szembefordulást a naturalizmussal, de még a fejlettebb realizmussal is. Azt állította, hogy a művészet a reneszánsz idején, körülbelül Raffaello megjelenésével kezdett megromlani, eltolódni a valóság szolgai másolása felé. A művészeteknek vissza kell térni a középkor és a korai reneszánsz szépségeszményei közé. Ezt a hamarosan elterjedt művészeti irányt nevezték ott Angliában "preraffaelizmus"-nak. Körülbelül azonos, illetve rokon volt azzal, amit az irodalomban újromantikának, Franciaországban stile nouveau-nak, Németországban Jugendstil-nek és az Osztrák-Magyar Monarchiában (nálunk is) szecessziónak neveztek. Két főalakja a híres költő, William Morris és a híres festő, Dante Gabriel Rossetti volt. Morris közben jó festő, és Rossetti közben hatásos költő is volt. Rossetti műtermében gyakran jelent meg maga Ruskin is. Ide vezette Shaw Wilde-ot. Wilde azonban párhuzamosan eljárt Ruskin egyetemi óráira is, és hamarosan a mértékadó esztétának az volt a véleménye, hogy a preraffaeliták irodalmi stílusa a legmagasabb fokot ennél a fiatal költőnél, Oscar Wilde-nál érte el. Wilde ugyanis költőnek indult. Morris egy irodalmi lapnak a szerkesztője is volt, szívesen látta a fiatal Wilde bravúrosan verselt költeményeit, majd költői meséit. Ezeket a meséket (A boldog herceg, Az önző óriás, A nevezetes rakéta, Az infánsnő születésnapja stb.) sokan máig is Wilde legszebb, legértékesebb műveinek tartják.

Az új stílus főleg fiatal költői és festői hamar megbecsülték Wilde okosságát, csillogó szellemességét, önellentmondásokkal játszó - paradoxonoknak nevezett - aforizmáit. Kedvelt társasági alak lett, az elegáns dandy-viselkedés példaképe, nők kedvence. (Ez annál különösebb, mert élete törését és tragédiáját egy homoszexualitással vádló és elítélő per volt, holott nemcsak korábbi szerelmi kapcsolatai voltak eléggé ismertek, de azt is lehetett tudni, hogy nős és két gyermekük is van. De akkor botrányra volt szükség, hát lett is botrány.) - Különcködéseit is elnézték, feltűnő ruházkodását, gúnyolódását a jó társaságok szokásain, még a közkeletű képmutatások leleplezéseit is elviselték egy ideig. És a színházak is szívesen fogadták korai - a preraffaelizmus, illetve az újromantika jegyében írt - drámáit. Ezek elég hamar elég avultak és feledésbe mentek, de egyetlen közülük - az egyfelvonásos "Firenzei tragédia" - máig is mindenfelé újra meg újra felújított játék a katona és a kereskedő halálos viaskodásáról a szerelemért. Ezeknél nagyobb sikere volt és maradt kisregényeinek és "Dorian Gray arcképe" című fantasztikus regényének. Legmulatságosabb ezek közül "A canterville-i kísértet", a komikus fantasztikum és a szatirikus valóság mesteri keverése. Ebben egy gazdag amerikai megvásárol egy ősi angol kastélyt, mert ott kísértet jár. Ez a kísértet valóban meg is jelenik és szembekerül a józan, gyakorlatias amerikaiakkal. És rövid időn belül az amerikaiak hideg tárgyilagossága tönkreteszi a kísértet idegzetét. Végül a holt lélek belepusztul a valóság elviselhetetlenségébe. - De párhuzamosan az elbeszélő művekkel egyre nagyobb érdeklődést váltottak ki tanulmányai. Ezek ugyan főleg irodalomról és művészetről szóltak, például leghíresebb elméleti műve, "A kritikus mint művész", amely az irodalmi kritikákat magukat is művészi alkotásoknak elemzi. Olykor azonban társadalmi-politikai kérdésekhez is érdekesen szól hozzá. Sok dicséretet és nem kevesebb tiltakozást ébresztett "Az emberi lélek a szocializmusban" című tanulmánya.

A szocializmus élő probléma volt az irodalmi körökben. G. B. Shaw és H. G. Wells a fabiánus néven ismert utópista szocialista társaság alapítói közt voltak. Az értelmiség körében különböző utópista elképzelések versengtek egymással. Wilde nem volt forradalmi szellem, de mélységesen humanista, aki remélte - mint a fabiánusok -, hogy az emberiség boldogítását békés úton is meg lehet valósítani. A cél az értékek köztulajdonba vétele. De miféle értékek is vannak? Wilde és vele számos széplélek szerint a legfőbb érték a szépség adta gyönyörűség. Ebben a tanulmányban az emberiség legfontosabb teendőjének tűnik mindenkit olyan műveltté és olyan árnyalt érzékűvé tenni, hogy arisztokrata és zsellér, gyáros és segédmunkás egyaránt felismerje, megértse és élvezze a szépséget. - Nyilván ez a legszélsőségesebb utópia, amit valaha is kitaláltak. De szép vallomás a szép értéke mellett.

Igazi színpadi sikere azonban még jó ideig nem volt. A preraffaelita-újromantikus játékok nem keltettek elég nagy szenzációt. A nagyközönség még Angliában is jobban kedvelte azt a színjátékot, amelyet szerzőik "jól csinált drámá"-nak neveztek, ez a szellemes párbeszédeken gördülő, enyhén kritikai, olykor víg, máskor középfajú dráma volt. Legnépszerűbb művelői előbb Scribe, később Sardou. Ezekkel akart Wilde sikeresen versenyre kelni. Szakított az újromantikával és az angol jó társaságok nem fontos, de gyakori konfliktusai felé fordult. Azonnal siker is kísérte. Előbb a "Lady Windermere legyezője", majd "A jelentéktelen asszony" tulajdonképpen jelentéktelen félreértései adják a témát. Csak a dialógusok szellemessége ad elegáns irodalmi élményt. De végre következett a játéktípus bohózatig fokozása, a "Bunbury". Ez telibe talált: a közkeletű hazugságok, képmutatások társasági otthonosságát gúnyolta ki. Bunbury egy nem volt és nem lévő barát, aki minden álságra alkalmas kifogás. Senki se magára, hanem ismerőseire értette. A taps nem akart szűnni. Wilde ujjai közt égő cigarettával állt ki a függöny elé, erre csönd lett, ő pedig ezt mondta: "Köszönöm, hogy végre méltányolnak." Még egy ideig méltányolták. Megírhatta élete legjobb, tragikus helyzetekkel játszó vígjátékát, "Az eszményi férj"-et. Ez is a hazugságokról szól és arról, hogy a legtisztességesebb hírű ember se lehet olyan, mint a híre. De a valóban hibátlanokat nem is lehet elviselni. Egyszerre a legszellemesebb és lényegében legkomorabb műve. - De Wilde dicsősége ezzel véget is ért.

Máig is rejtelmes történet büntetőpere. Egy konzervatív arisztokrata feljelentette a híres írót, hogy megrontotta az ő fiát, aki ifjan máris kezdett elismert költő lenni. A homoszexualitást máig is bűncselekménynek tartják sok helyen. A múlt század végén ez Angliában többévi börtönnel volt büntethető. A gyanúsító kiskorút a bíróság áldozatnak tekintette, ki se hallgatta. Wilde pedig indulatosan még csak nem is tagadott, hanem magát a vádat mondotta képtelenségnek. Gúnyolódott a bírósággal és az egész eljárással. Feldühítette a bírákat, bizonyítottnak vették a vádat, és Wilde-ot 2 évi börtönre ítélték. - Olyan országos botrány támadt, hogy a felesége elvált tőle, és két gyermekükkel együtt elköltözött. Visszavette a botrányos író eredeti ír nevét, a fiúk is ettől kezdve Flahertynek nevezték magukat, hogy még a Wilde név is tűnjék el. - Ő pedig a megalázó és gyötrelmes két év alatt a börtönben megírta legszebb költői művét, "A readingi fegyház balladájá"-t és a "De profundis" című vallomást a megaláztatás állapotáról. Sokak szerint ez a két műve a legszebb, legértékesebb egész életművéből. De azért a legszebbek közé mégis oda kell sorolni "Az eszményi férj"-et és talán "A canterville-i kísértet"-et is.

Amikor pedig végre kiszabadult, mindörökre elhagyta Angliát. Franciaországba költözött, a párizsi írók és a párizsi közönség szívesen fogadta. Ő pedig megfogadta, hogy soha többé nem ír angolul. Be is tartotta. Franciául, igen szép, költői franciasággal megírta legmaradandóbbnak bizonyuló tragédiáját, a "Salomé"-t, amely előbb önmagában, majd operaként Richard Strauss zenéjével mindmáig élő színpadi nagy játék. Sikere is volt, és már játszott a következő témával, néhány oldalt meg is írt. Címe: "A szent kurtizán" - és a szentté magasodott cédáról, Thaiszról szólt, akiről Anatole France írta híres regényét. Ezt azonban Wilde már nem fejezhette be. 44 éves korában egy hirtelen rárontó agyhártyagyulladásban meghalt.

Életében is, halála óta is igen eltérőek a vélemények és értékelések életművéről. Főleg azok becsülik kevésre, akik nem olvassák. Akik olvassák, azok nemcsak kedvelik, de a századvég legnagyobbjai közt tartják számon.