George Bernard Shaw

Ír drámaíró, publicista, zenekritikus. 1856. július 26-án született Dublinban, ír protestáns családban. Apja gabonakereskedő, anyja egy elszegényedett földbirtokos család sarja volt, aki tizenhat évvel fiatalabb volt férjénél. Alkoholista apja legtöbb idejét a kocsmában töltötte, a családot anyja tartotta el, aki kiváló énekes és zenetanárnő volt. Tőle örökölte Shaw zenei tehetségét. Tizenöt éves korában apja kivette az iskolából, és egy ingatlanügynökséghez küldte inaskodni, hogy mihamarabb pénzt kereshessen a család számára. Mivel Shaw nem mehetett egyetemre, kénytelen volt önmagát képezni. Szabadidejét közkönyvtárakban töltötte, a társadalom- és természettudományok iránt egyaránt érdeklődött. Apja rossz példáját elvetve Shaw ifjúkorától szilárd elveket követve élt: szorgalmasan tanult, nem dohányzott és nem ivott. Hogy testét is karbantartsa, bokszolni kezdett, és hamarosan ebben is kiváló eredményeket ért el.
Anyja 1873-ban énektanárával és szeretőjével, Vandeleur Lee-vel Londonba szökött. Két lányát magával vitte, de Shaw otthon maradt apjával, aki rendszeresen elszedte fia összes pénzét. 1876-ban Shaw anyja után ment, aki addigra már befutott zenetanárnő volt Londonban. A következő években anyja támogatta. Shaw írónak készült, önmagát képezte a British Museum könyvtárában. Ebben az időben összesen öt regényt írt, de a kiadók mindegyiket elutasították.
1881-ben vegetáriánus lett, mert azt remélte, hogy segíthet szörnyű fejfájásain. Tanulmányai során elsősorban a társadalmi problémák foglalkoztatták és Henry George és Marx hatására szocialistává vált. 1884-ben csatlakozott a középosztálybeli értelmiségieket tömörítő polgári szocialista Fabiánus Társasághoz, melynek tagja volt többek közt H. G. Wells is. Céljuk a szocializmus békés úton való megvalósítása volt. Shaw hamarosan a társaság vezető szónokává és pamfletírójává vált. 1879-1903 között London St Pancras negyedének tanácstagja volt. Itt végzett tevékenysége nyomán alaposan megismerhette a nagyváros társadalmi és szociális problémáit.
Kritikusi karrierjét a Pall Mall Gazette című lapnál kezdte, ahol képzőművészeti kritikákat írt. Az ismertséget a Star számára Corno di Bassetto álnéven írt zenekritikái hozták meg számára. Shaw a társadalmi és művészeti megújulásért harcoló művészetet támogatta: Wagnert, az impresszionizmust és Ibsent méltatta. A Satruday Review-ba kezdett drámakritikákat írni.
A nőkkel csak elég későn kezdett foglalkozni. Első komoly kapcsolata 29 éves korában volt, de a nála 15 évvel idősebb özvegy szenvedélye olyannyira megijesztette, hogy később nem nagyon jutott túl a flörtölésen. Még abszurdabban alakult házassága. 1898-ban Shaw azt hitte, haldoklik. Egy vele egykorú, szintén negyvenes fabiánus barátnőjének, a gazdag ír Charlote Payne Townshendnek felajánlotta, hogy elveszi feleségül, hogy az ne vénlányként, hanem özvegyként élhesse hátralévő életét. Mivel Shaw nem halt meg, együtt maradtak. Szexuális életet valószínűleg nem éltek, de házasságuk ennek ellenére boldog volt, és egészen 1943-ig, felesége haláláig tartott. 1906-tól Ayot St. Lawrence-i Hertfordshire falucskában éltek.
Az 1890-es években kezdett drámákat írni. Első drámáját, a Kísérteteket (1891) az Ibsen-ellenes hadjáratra írta válaszul. A darabot a cenzúra miatt azonban nem lehetett bemutatni. Első drámáját, a Sartorius úr házait 1892-ben mutatta be az Independent Theatre. A külvárosi nyomornegyedek bérlakásain meggazdagodó polgárságot leleplező darab azonban két előadás után lekerült a műsorról, következő művei előadását pedig általában betiltotta a cenzúra. Darabjai végül Kellemetlen színdarabok (1898) címen kötetben jelentek meg. Színművei egyébként nem csak a cenzúra miatt nem kerültek a színházak műsorára, hanem azért sem, mert nem nagyon voltak alkalmasak színpadi előadásra. Hosszú jellemzésekkel voltak tele, hősei pedig nem valódi karakterek, hanem bizonyos nézetek kifejezői voltak.
Az színpadi sikereket a Kellemes színdarabok (1898) című kötete darabjainak (Hősök, 1894; Candida, 1894; Sosem lehet tudni, 1895; A sors embere, 1895) bemutatása hozta meg számára. Filozófiájának első drámai összegzése az Ember és felsőbbrendű ember (1903)című drámája volt. Ekkor már egyértelműen kora első számú drámaírójaként ünnepelték. Népszerűségét tovább fokozták komédiai: Barbara őrnagy (1905), Fanni első színdarabja (1911), Pygmalion (1912).
Sikersorozatát a világháború félbeszakította, háborúellenessége és a fiatal szovjet állam melletti kiállása felháborította a közvéleményt. Drámáinak bemutatását bojkottálták. Idővel azonban újra visszaszerezte népszerűségét. Egyre több politikai szatírát írt: A királyság szekere (1929), Genf (1938), Jó Károly király arany napjaiban (1939). Ekkor alakította ki sajátos, dialógusfüzérekből álló, sokak által vitatkozó drámának nevezett műfaját.
1925-ben írta egyik legjelentősebb drámáját, a Szent Johannát, melyben ironikusan tekint vissza a történelmi eseményekre. Shaw ebben és a többi történelmi drámájában (A sors embere, 1896; Az ördög cimborája, 1897; Cézár és Kleopátra, 1898) is a történelem nagy egyéniségeinek igazi arcát, a történelmi fejlődés valóságos mozgásirányait kereste. 1925-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat. Több drámáját is megfilmesítették: Pygmalion (1938), Barbara őrnagy (1940), Cézár és Kleopátra (1945). Halála után, 1958-ban a Pymgalionból My Fair Lady címen világhíres musical készült.
Shaw egészen haláláig dolgozott. Saját magát egyszer 'író-gépnek' nevezte, élete során összesen 65 drámát írt. Utolsó éveiben is jó egészségnek örvendett. 94 éves korában bekövetkezett halálát egy baleset okozta, fametszés közben leesett a létráról. 1950. november 2-án halt meg hertfordshire-i otthonában.