Nyugat-európai kelták
Még sűrű homály nehezedik Közép-Európára, a melyen, a déli félszigeteken élő s már a művelődés magasabb fokára emelkedett nemzetek szeme keresztül nem lát, mikor Ázsia belsejéből hatalmas rajokban vándorolnak be a kelták. Négy nagy csoportban özönlenek; elől a gallok, azután a belgák, britek s végül a hibernek. Még a homerosi énekek sem ismerik őket; Hesiodos is a nyugat-európai népeket általában csak ligiaknak mondja. Csak mikor a görög gyarmatosok a partok mentén messze elhajóznak, s megalapítják Massiliát, ismerkednek meg a keltákkal. Lassanként azután mindinkább tágul ismeretkörük; Gallián kívül keltákat fedeznek föl Hispániában. Germánia nagy részében, a brit szigeteken és Skandináviában; egyes görög írók úgy tudják, hogy országaik elnyúlnak egész Szkítiáig, sőt az Urál-hegység alján is kelták tanyáznak; mások az Ister torkolatától fogva, Trákiától északra, egész az Adriai-tengerig terjesztik határaikat s az egész északi Olaszországot is kelta földnek mondják. Tisztább világításban mutatják őket Julius Caesar emlékiratai s mindenek felett a Tacitus tudósításai. Caesar szerint az egész Gallia három részre oszlik, az egyiket lakják a belgák, a másikat az aquitánok s végül a harmadikat azok a népek, kik magukat keltáknak, de a kiket a rómaiak galloknak neveznek. Megkülönbözteti tehát a Garumna, Sequana és Rhenus közt lakó keltáktól a belgákat, kik amazoktól északra a Rhenus és tenger közt s az aquitánokat, kik a pyrenaei hegyek és a Garumna közt laknak. A kelták közt legvitézebbek voltak a belgák, kik a róluk nevezett Belgium területét lakták s ennek határain túl, nem igen terjeszkedtek. Számos törzsekre oszlottak s ősi erényeiket jobban megőrizték, mint déli rokonaik, minthogy a kereskedelmi forgalomtól, mely a kényelem és elpuhultság eszközeit kínálgatta, távol estek. A gallok azon területen laktak, mely a mai Svájc nyugati részét és Franciaországot foglalja magában. Összesen mintegy negyvennégy törzset alkottak s a róluk nevezett Gallia későbbi hatalmas városai egész sorozatának ők, vetették meg alapját. Ezen a területen voltak a kelták első ismert szállásai; innen indult meg a kelta néphullámzás, mely rajokat bocsátott a világ legtávolabbi vidékeire. A vándorlás irányai szerint megkülönböztethetünk ibériai, brit, alpesi, dunai s végül illír-pannóniai keltákat. Ibériai kelták. Délnyugati Európa őskoráról csak a költők dalaiból tudhatunk meg egyet-mást. A föníciaiak az első nép, kik Spanyolország partjaira legelőször elvetődnek; de kapzsiságuk és önző kereskedelmi szellemük mindenféle mendemondákkal és rémes mesékkel igyekezett az embereket a versenytől elriasztani. Miletosi Hekataios (Kr.e. 549-486.) volt az első, ki a pireneusi-félszigetről némi földrajzi adatokat megörökített. Ő említi először az ibérek nevét. Csak a pun háború óta kezd e félszigetre világosság derülni, mikor a rómaiak Carthago ellen folytatva hadjáratot, déli részébe, mint hódítók behatolnak. Úgy látszik, bár nincsenek rá történeti adataink, a kelta népvándorlást jóval előbb megelőzte egy nagy népmozgalom, mely az ibéreket hozta be Európába. Minden oda mutat, hogy az őskorban Galliának, Itáliának és a Földközi-tenger szigeteinek első lakosai épen ezek az ibérek voltak. Itt-ott említik őket a régi írók is, sőt Tacitus keleti Britanniában is nyomukat sejti. Valószínű, hogy vándorlásaik alkalmával egyes részeik elszakadoztak s külön gyarmatokképpen itt is, ott is letelepedtek. Mikor azután a nagy néphullámzás Európa tereire kezdetét vette, az ibérek mindinkább nyugat felé szorultak s a hullámok előbb Galliába, majd a pireneusi- félszigetre vetették őket. Itt találta őket azután a kelta népvándorlás. Mikor hatoltak be a kelták e félszigetre, arra nézve nincsen semmi jel. Egyszerre csak azt vesszük észre, hogy az egész félszigeten elterjedt a keltaság. Némi csekély támasztékot csak a nyelvtudományból meríthetünk; ugyanis az északi tengerpart mentén nyugat felé tartva, kelta városnevekre találunk. Ebből azt következtethetjük, hogy a kelta vándorlás a tenger mentén haladt, s hogy az ibérek nem sokkal előbb tették be a lábukat Spanyolországba, ennek keleti részeit szállván meg. A régi írók szerint is az ibérek megelőzték a keltákat. Közöttük azután erős és véres harcoknak kellett lefolyniuk, melyek azonban egyforma erőseknek mutatták mind a két népet, úgy hogy egyik sem bírta a másikat megsemmisíteni. Idővel a két nép összeolvadt s előállott a keltiberek népe. Azonban nem az egész keltaság olvadt össze az ibérekkel; egy részük délnyugatnak vette útját s az Anas (Guidiana) folyó környékén szerzett magának hazát, megtartva nemzetiségét. Ebből is különvált egy csapat s az ország északnyugati részeit szállta meg. A keltiberek a Spanyolország közepén levő hegyvidéket tartották megszállva, s négy törzset alkottak, ún. pelendonok, arevakok, lusonok és beronok törzsét. A keltibereket a régi írók igen edzett és bátor népnek mondják, mely sokáig erős ellenállást fejtett ki, mikor a római légiók vele szembeszállottak. Vallási életükről csak annyi maradt feljegyezve, hogy holdtöltekor az éjszakát házaik előtt táncolva töltötték el, ekként tisztelve istenüket. Kitűnő ércsisakokat tudtak készíteni, melyeket vörös szőrrel díszítettek s olyan jófajta vasból gyártották kétélű kardjaikat, hogy csapásaiknak sem pajzs, sem sisak nem bírt ellenállani. Lovon harcoltak, s ha győztek, leugrottak lovaikról s gyalogszerrel folytatták a küzdelmet. Idővel jólétre tettek szert s 600 talentumnyi adót minden nehézség nélkül le tudtak fizetni. Délnyugaton lakott a tiszta keltaság. Ezeket a latin írók Celtici néven emlegetik s hazájukat az Anas és Tagus folyók közt tudják. Brit kelták. Már Herodotos ismerte azt a szigetet, a honnan az ón származott s Arisztotelész, valószínűleg a massaliai Pytheas adatai után, azt is tudta, hogy e szigeten kelták laktak. A felfedezés s hódítás további menete a római történethez fűződik. A sziget legrégibb neve a klasszikus íróknál Albion. E név azonban lassanként északra szorult s Skócia az ott lakók most is így nevezik. A brit törzsek közt a legműveltebb volt a cantiak törzse, kiknek fővárosa, Londinium a Temze balpartján feküdt. Nyugat felé volt egy törzs, mely a belgák nevét viselte s valószínűleg belga népekből verődött össze; fővárosa volt Venta Belgarum, a mai Winchester. A sziget délnyugati csúcsán voltak letelepülve a dumnonok s szomszédjaik, a silurok különösen kitűntek hősies bátorságukkal. Az atrebatok és parisiak törzsei Gallia keltái közt is szerepelnek. Észak felé laktak a brigantok, kiknek fővárosa Eboracum volt (York). Britannia északi részét a régi írók Kaledóniának nevezik. Itt lakott többek közt a kelta gaedel vagy gael törzs; más kisebb népeken kívül ez volt a hazája a kaledonoknak is, kik az ország belsejét tartották elfoglalva s később piktekre és skótokra oszlottak. Ez utóbbiak adtak azután nevet e szigetrésznek. Írország neve az ó-korban Hibernia volt. A mondák itt is tudnak a föníciaiakról, e sziget első telepeseiről s velük szépen megegyeznek Arisztotelész adatai és a sémi elemek az ír nyelvben. De azután nagyon is összeszőtték mondákkal az írek (övéké a legrégibb történet), úgy hogy alig lehet belőlük a valóságot kihámozni. Északon és északnyugaton itt is a gaelek laktak s rajtuk kívül az ivernek törzse tűnt ki. A brigantok egy ága e szigetre is átjött s a robogtok a róluk elnevezett hegyeket lakták. Nyugaton az erdinek, autinok, ganganok, velleborok, keleten pedig a voluntok, eblanok, chaukok stb. tanyáztak. A brit szigetek őslakosságának kelta származását nemcsak az ókori írók (mint Caesar és Tacitus) tudósításai nyomán vont tanulságok, hanem még inkább a nemzeti hagyományok és a nyelv is bizonyítják.
Forrás: Nagy Képes Világtörténet |